A kedves fiatal barátom, aki történetesen nő, az alábbi írását küldte el nekem. Mivel pontosan azokat élte meg, ami az akkori történelmi helyzetekből kivehető számomra is (és mivel nagyon jól ír), ezen a felületen is közzéteszem. Nem kötelező egyetérteni Vele. Ellenben kötelező tiszteletben tartani...

“Három gyermekes édesanya vagyok.

Olvasgatom az utóbbi napokban a közösségi médiában, valamint egyéb fórumokon, hogy Magyarországon gyermeket vállalni, családot alapítani, érvényesülni, gyermekeinknek biztonságot és stabilitást adni lehetetlen, ezért sokan a külföldre menekülést választanák, gyermekeiket kiszakítva hazájukból, anyanyelvi környezetükből, otthonukból.

Még 2008 - ban megéltem anyaként az adósságcsapdába esett frank hitelesek tragédiáját, igaz, akkor még csak egy gyermekem volt, az egyik hónapról másikra emelkedő hiteltörlesztő részletünket egy gyermekkel sem tudtuk, hogyan fogjuk kifizetni. Egyik hitelből fizettük a másikat, és bizony az azóta már megboldogult Nagymamám, valamint a Szüleim segítsége nélkül fogalmam sincs mi lett volna velünk. 
Az előző hatalmon lévő kormány nem nyújtott sok segítséget családunk problémájához, hónapról hónapra rettegtünk, hogy mennyi lesz az emelkedés. 
2011 - ben aztán történt valami. A 2010-es változásnak köszönhetően új vezetést kaptunk, és kezdtünk fellélegezni a teher nyomása alól, amely veszélyeztette családunk egységét, otthonunk stabilitását. 
A frank hitelünk árfolyam rögzítésével, forint hitellé való átváltásával hatalmas segítséget kaptunk, és elkezdődött az az időszak az életünkben, amikor gyermekemnek a kinőtt ruháit már nem szülői segítséggel tudtam csak megvásárolni, nem folyt minden bevételünk ki a hitelünk törlesztésére. 
Bár soha nem okoltam mást a saját döntéseimért, soha nem vártam el, hogy a saját választásomért - miszerint én hitelhez folyamodva vásárolok otthont magunknak, majd bajba kerülök - megsegítsen bárki is. Én döntöttem így, én írtam alá a papírt, senki nem kényszerített erre. A szüleim már akkor óva intettek ettől, de fiatalság, bolondság, minek az albérletre a csapba leengedni a pénzt, inkább fizetem a sajátomat. "Sajátomat..." Végül mégiscsak kaptam segítséget az államtól, annak ellenére, hogy én voltam a felelős a saját döntésemért. Ezért a segítségért családom és akkor még egy gyermekem nevében mindig is hálás leszek.

Három gyermekes édesanya vagyok.

Megéltem, amikor még csak a gyermekek két éves koráig járt a GYES, az óvodába pedig csak három éves kortól vették fel a gyermekem, bölcsődébe pedig nem kaptunk helyet. Egy év üres járaton voltunk. Az előző vezetés alatt. 
Még emlékszem, amikor vizitdíjat és kórházi napidíjat kellett fizetnem, amikor beteg lettem.
Emlékszem, az akkori vezetésnek az volt a válasza a médiában erre a helyzetre: "Ha nem tetszik, el lehet menni." - Nem mentem el... Akkor sem.

Megéltem két gyermekkel, hogy magamra maradtam. Megéltem a válást, úgy, hogy a kisebbikkel még GYES - en voltam, és éppen a bölcsődébe szoktunk be, a nagyobbikkal pedig az iskolába. 2013 - ban. 
2013 - ban, amikor már rengeteg ismerősöm elment, és hazajött szomorúan, mondván, odakint sincs kolbászból a kerítés. Vannak ismerőseim, akik kint maradtak, mert voltak kint kapcsolataik, ügyesebben rendezték a dolgaikat, és bizony éjt nap alá téve dolgoztak takarítóként, hamburgerezőben, látástól vakulásig, hogy kint maradhassanak több diplomával, perfekt nyelvtudással. 
Én itthon maradtam, egyedülálló anyaként, amikor mindenki azt mondogatta a környezetemben, hogy ebben az országban, egyedül, két gyermekkel sem munkát nem fogok találni, sem boldog nem leszek, párom sem lesz, hiszen ki az a férfi, aki nyakába venne két gyermeket, aki nem az Övé.
Akkor sem adtam fel, és hála a kisgyermekes édesanyák munkahely teremtő lehetőségeinek védelméért, két hét alatt találtam munkát, itt Magyarországon, a HR szakmában, amit tanultam.

Három gyermekes édesanya vagyok.
Hálával gondolok a Szüleimre, akik a nehéz időszakban mellettem és gyermekeim mellett álltak, és a barátaimra is, akik közül azóta már igen kevesen maradtak meg, de azt mondják, az igaz barátokból kevés van. Szerencsésnek mondhatom magam, mert az Igaz Barátaimmal nem távolodtunk el egymástól semmiféle eszmei, politikai, vallási, vagy távolságból fakadó messzeség miatt.

Nem adtam fel egy percig sem, és újra lábra álltam egyedül is, majd volt elég motivációm és bizalmam új kapcsolatot építeni. Nem törődtem bele 29 évesen, hogy nem lehetek már boldog, és tanulva a korábbi hibáimból felépítettem egy harmonikus, boldog és minden körülmények között működő kapcsolatot. 
Nem nyugodtam bele a sztereotípiába, hogy a férfiak kiszámíthatatlanok, és megbízhatatlanok.
Újra házasodtam, és habár akkor már járt az első házasoknak a támogatás, amit anno én még nem kaptam, de örömmel szemléltem, hogy az esküvői nagy összegű kiadásokat ma már támogatja az állam.

A sok megpróbáltatás után sem keseredtem el, és újra gyermeket vállaltam. Harmadikat. Ide, Magyarországra. 
Nehéz várandósság volt, és komplikált szülés, majd nagyon beteg lettem, de boldog voltam, hogy életet adhatok a harmadik gyermekemnek is.

Hatalmas álmom volt mindig is Budapestről, a tömegből, a kőhalmazból, a társasházból kiszabadulni, tisztább levegőjű helyre, madárcsicsergésbe, nyugalomba költözni, a gyerekeimnek saját kertet, saját játszóteret adni. Gyümölcsfákat gondozni, virágoskertet nevelni, családi házban lakni. 
A CSOK megszületésével ez az álmom valóra vált, habár nekem a CSOK nem járt, mivel volt már a nevemen az előző házasságomból lakás, és akkor már adószámos magánszemélyként vállalkozóként éltem, ami nem egyéni vállalkozás, nem cég, tehát nem volt a CSOK feltételeinek megfelelő munkaviszonyom, de a hatalmas ingatlanmozgás, és az árak felemelkedése, ami a CSOK - nak köszönhető, segített nekünk is, és azóta már családi házban nevelem a három gyermekem, a saját kertem gondozom, és nincs adósságom. Mert meg lehetett csinálni így is. 
Ma, Magyarországon.

A rezsicsökkentés valóban segített nekünk is, bár sok cinikus megjegyzést olvasok, hogy az a pár ezer forint semmi, ha az sem lenne, akkor még több lenne a költségünk.

Három gyermekes édesanya vagyok.
Amikor elköltöztünk Budapestről, három gyermekkel egy hét alatt találtam munkalehetőséget a kisvállalkozásom mellé. A családi adókedvezménynek köszönhetően meg tudtam valósítani, hogy három gyermek mellett napi négy órában dolgozzak alkalmazottként, és a netto bérem ugyanannyi volt, mint a brutto, a minimálbér emelkedésének köszönhetően annyit kerestem óvodai alkalmazottként részmunkaidőben, mint mások nyolc órában.

Három gyermekes édesanya vagyok. 
Megtehettem, hogy ezt a négy órás munkakört feláldozom a saját vállalkozásom érdekében. 
A családi adókedvezménnyel, a kis, - és középvállalkozások támogatásaival megtehetem, hogy kft-t alapítok éppen, új vállalkozást indítok, és igaz, nem nyolc órában dolgozom, hanem napi tizenötben, de ez nem a rendszerek, hanem a vállalkozások velejárója, bármennyire is sokan azt képzelik, hogy aki vállalkozó, annak csak úgy teremnek a dolgok. 
De ezt én választottam. Így jut időm a gyermekeimre is, és a magam ura tudok lenni.
Ma, Magyarországon.

A közbiztonság nagyon fontos szempontom, mivel három gyermekem van. A három csapás törvény óta kimutathatóan csökkent a súlyos bűncselekmények száma, és a visszaeső bűnözés, ami megnyugvással tölt el anyaként.

Bár Édesanyámnak még van kötelezően letöltendő munkaviszony ideje a korkedvezményes nyugdíjig, mégis megnyugvással tölt el, hogy hamarosan nyugdíjas lehet, ennek a törvénynek hála, és a gyermekeivel, unokáival többet fog tudni találkozni.

Már csak egy tartozásom maradt, a diákhitelem, amelyet akkor vettem fel, amikor tanulni szerettem volna, és a saját döntésem okán költségtérítéses képzésen vettem részt, később pedig azért, hogy a frank hitelemet törleszteni tudjam. Nagy örömmel olvastam nemrégen, hogy a diákhitel tartozását eltörli a kormány a három, vagy többgyermekes édesanyáknak. Igaz, ez rám nem vonatkozik, mert a legkisebb gyermekem is hamarabb született meg, mint a törvény, de óriási segítségnek látom a jövőben családot tervező, diákhiteles anyáknak.

A támogatásoknak köszönhetően a gyermekeim ingyenesen étkeznek az óvodában, legnagyobbam pedig féláron az iskolában.

Megtanultam, hogy csakis az emberi, családi, baráti kapcsolatok számítanak, azok kötnek össze, és azok adnak erőt, de csak akkor, ha van erre belső hajlandóságom. Ma már én is ezt tanítom másoknak.

Továbbra is arra fogom a gyermekeimet nevelni, hogy bármi is történjék Velük az életben, soha ne a menekülést mutassák példaként majd saját gyermekeiknek, hanem a stabilitást, összetartozást és hazájuk szeretetét. 
Mindig maradjanak erősek, találják meg a lehetőségeket, álljanak fel, és menjenek előre a céljaikért, álljanak ki a véleményük mellett, figyeljenek oda egymásra, a közösségre, amiben élnek, legyenek stabil pontjai családjaiknak, és maradjanak hűek otthonukhoz, hazájukhoz. 
Ma, Magyarországon.”