Emlék morzsák, templomok, illatok, meleg, ég és föld és út El Camino

Délre járt. Minden templomba bementem, ami útba esett 10-15 percet ücsörögtem. Nagyon meleg volt. És a templomokban hűvös van a zarándokoknak is . Épp egy romos templom előtt álltam. Ahogy beléptem, egy omladozó kis lépcső kanyargott előttem valahova felfelé. Ez még azt hiszem, nem oda vezetett. Ha igen, akkor kihagytam egy nagy lehetőséget, hogy a mennybe kerüljek. A templom beljebb tágasabb volt. Leültem. Senki, sehol. Csak csend, hűvös és én. Szeretem. Olyan titokzatos. Sárgás fény világította meg az ablakból az oltáron lévő gyertyák fehér viaszát. Körbe a néma szobrok csendben álltak. Ki tudja, már mióta. Olyan furcsa ez. Zajlik kint az élet, süt a nap, készül az ebéd a szomszéd házban, a bácsi épp a kertben bíbelődik. Ezalatt a templom hideg falai között a szobrok csendben ácsorognak csak. Amit az emberek azért tettek oda, mert díszesen, a tőlük telhető legszebbet szerették volna Istennek megmutatni. És végeredményben persze… szép. A szobrok viszont csak állnak. Néha megvilágítja egy-egy fénynyaláb poros fejük tetejét. Várják talán, hogy egy-egy zarándok szeme éppen rájuk tévedjen, és a barokk oltár sok-sok aranyos zeg-zugában egy pillantást ők is megnyerjenek. Egy kicsit elgondolkoztam. Aztán a szemem a tőlem balra elhelyezett feszületre tévedt. Az jutott eszembe, hogy mi készteti a művészeket arra, hogy Jézust szinte mindig majdnem pucéran ábrázolják? Furcsa. Ennél már az volt csak a furcsább, hogy a feszület alatt volt egy poros üvegkoporsó, amiben kispárnán, paplannal betakarva feküdt egy jézusszobor. Na ebben a pillanatban elmosolyogtam magam. Micsoda esztelenség! Persze… Szegényt annak idején biztos megkérdezték, hogy kis-, vagy nagypárnát óhajt-e, esetleg mindkettőt? Meg egy memóriamatracot... Micsoda primitívség ez az ábrázolásmód! Na de ez kérem, művészet! Felálltam, és kijöttem. Tovább indultam a következő kis faluba. Körülöttem búzatenger, felettem ragyogott a nap, és előttem volt az út.