Elképzelte, hogy egy nap majd elmondja neki. Persze, hogy elmondja! Hiszen büszke Rá, hiszen értékeli! Nincs kétség, hiszen ő tanított meg neki mindent. Rátermettséget, éles gondolkozást, egyenességet, férfiúi tartásával határozottságával járt előtte és ő megtanulta. Tehát büszke Rá. De majd egy nap. Nem most. Most még keményen kell fogni. Érik, formálódik, tanul. Meg is szokta, hogy szigorú vele, hiszen ha nem az lenne, megtörhetne a folyamat. Esetleg hiba esne a tanulásban, az átadásban, az örökítés művészetében. Ezért inkább nem zavarja meg a folyamatot némi dicsérettel, ami akár pillanatnyi felengedést, megkönnyebbülést okozna az ifjú titánban. Beférkőzhetne egy pillanatnyi önelégültség, amely elronthatná az addig épített, gondosan kitervelt folyamatot. A folyamatot, amely az apa nagyságát, tudását lépésről lépésre, pontról-pontra átörökíti a fiúra.
Mint ahogy a DNS másolódásakor pontosan, precízen minden nukleotiddal szemben létrejön a tökéletesen megfelelő információt hordozó párja, ami aztán megint és megint ismétlődik. Ha pedig valami megzavarja a folyamatot, hiba kerülhet az információ tökéletes örökítésében. Így aztán az erős funkció is károsul.
Figyel tehát, hogy érzelmekkel ne zavarjon meg semmit. Mégis az életmű, a semmiből alkotott nagy mű sorsáról van szó. Ehhez pedig fegyelem szükséges. Azt pedig pontosan tudja, mit jelent. Részben a fegyelem pontos ismeretének köszönheti azt, hogy teremtett, létrehozott, épített.
Így nem mondott semmit. Ugyan eszébe jutott néha, hiszen ő is ember! Neki is jól esett volna annak idején mikor kezdte. Mikor még nem sok látszott abból, ami ma már az ő keze munkáját dicséri. Neki is jól esett volna, ha elismerik. Ha pont az apja… hisz benne, bátorítja. De ő sem kapta meg. Sőt!... És mégis óriásit alkotott anélkül is, hogy dicsérték volna. Tehát bírja ki még kicsit az edzés idejét a fiú! Aztán egy nap…
Azt hiszem, nem fogalmazta meg pontosan, mikor lesz ez a nap. Csak képzeletében élt egy kép, amint fiával – aki addigra tökéletesen elsajátítja a tudást, családdal és vagyonnal rendelkező férfi lesz- ülnek egy délután a teraszon miután mindent elintéztek amit kellet, minden a legolajozottabban működik minden fronton. Szóval akkor ülnek majd a teraszon, előttük egy-egy pohár sör, tarkójukat süti a nap, körülöttük kicsit arrébb kisgyerekek; az unokák játszanak. És akkor elmondja neki. Nem érzelgősen, nem bő lére eresztve, de mint erős apa a fiának, hogy büszke rá! Hogy szereti és tudja, hogy már most is sokan felnéznek rá! Többet nem fog mondani. Ennyi elég egy erős apától egyelőre.
Aztán jött egy nyári, napsütéses, vidámnak ígérkező, bódult reggel. Legalábbis így indult. Majd nagy hirtelenséggel elsötétült minden. Lezuhant a jövőt eltakaró, nagy, fekete függöny. Véget ért. Végérvényesen. Kialudt, porba hullt, meghalt az életteli jövő. Meghalt a fiú.
Ami eddig a terv távoli, homályos, ám édeskés része volt, hirtelen beteljesülhetetlen álommá alakult. Egy szívszaggató, mindent felülíró erős vággyá vált, hogy egyszer a meleg, bátor, barna szemekbe nézve elmondhassa, amit érez.
Azt hiszem, ez a legtragikusabb elvétele a ki nem mondott szavakban rejlő lehetőségnek. A szeretés további esélyének, az elismerés melegségének.
Azután nem telt el nap nem telt el óra, hogy ne gondolt volna rá. Hogy mennyire el szeretné mondani… Valahogy… csak egyszer. Hogy ő tényleg büszke volt, és tényleg nagyon szerette.
Súlyos teher cipelni ezeket az elajándékozatlan szavakat. Vinni őket nap, mint nap és soha le nem tenni. Ugyanis a személyes címzett hiánya miatt túladni rajtuk lehetetlen.
Néhány évig cipelte, vonszolta kézbesíthetetlen csomagját az erős nagyszerű ember. Meggörnyedt, elfáradt.
Akkor Ő, akinek hatalmában áll tehermentesíteni kézbesíthetetlen csomagoktól bennünket, hatalmában áll életet adni és elvenni is, láthatatlan kezével leoldozta a nagy ember fáradt vállairól a csomagot és engedte, hogy szabadon fusson fia felé , aki már várta. Akinek most elmondhatja határok, idő, és szorító kötelezettségek nélkül, hogy mennyire szereti, fontos neki és hogy jó újra látni őt!