A rózsaszín szemüveg (vagy rózsaszín köd) kifejezést mindenki ismeri. Arra az állapotra gondolunk általa, amikor valaki >indokolatlanul< jó és szép színben látja a világot, egy személyt, vagy egy dolgot. Az előnyös tulajdonságai, szépsége, nemessége elhomályosítják az árnyoldalait. Amikor rózsaszín szemüvegen át látjuk a világot, minden könnyűnek szépnek és nemesnek tűnik, a gonoszság, a szenny és szörnyűségek elhalványulnak, súlytalanná válnak. 

A realisták tagadják a létjogosultságát, hiszen azt állítják (talán jogosan), hogy torz képet fest a világról, nem engedi látni a valóságot "a maga valójában***". Az állításuk, érvelésük azonban már eleve hibás. Azt írta József Attila: "Még nem nagy az ember, de képzeli, hát szertelen." Igen, az ember szereti azt hinni, hogy képes "reálisan" látni a világot, ismerni a "teljes igazságot". Mégis manapság szinte évről évre dőlnek meg biztosnak hitt tudományos tételek, a nagyszerű elme áldásaival milliókat szipolyoznak ki - és még sorolhatnánk a valóságot megismerő emberi tudás ellentmondásait. A teljes igazság ismerete pedig már elvileg is kizárt, az ember, mint olyan képtelen lesz valaha is megismerni itt a földön a teljes teremtett világ valóságát. S mivel pedig elvileg is minden mindennel összefügg, bármi is hibádzik a képből, az egzakt leírásunk eleve halálraítélt a teljesség szempontjából. Bizonyos tapasztalati tényeket leírhatunk, statisztikai ismétlődéseket feltérképezhetünk, ezt aztán kinevezhetjük tudományos értékű igazságnak akár, - a teljes IGAZSÁGHOZ igazából alig lesz bármi köze is egyáltalán. Különösen azért is, mert leginkább a látható megtapasztalható valósággal foglalkozunk, pedig sokak szerint inkább az számít "virtuális" valóságnak, mármint a megfogható, tárgyi világ. A VILÁG, amely pedig végtelen mikro- és makróirányban is. Amelyről azt hisszük, hogy kizárólag tárgyak, eszmék és személyek összessége. Személyek, akik megítélésnél mindig elfeledjük, hogy amíg nem tettünk meg ezer kilométert a cipőjükben, fogalmunk sem nagyon lehet róluk "a maguk valójában***", s amíg csak a szemünkkel fogadjuk be őket, leginkább érthetetlenek és balgák.

A valóság megismerhetőségét talán a legplasztikusabban magyarázza Szent Pál, aki a Szentírásból talán legtöbbet citált Szeretethimuszban (Első Korinthusi levél, 13. fejezet) így fogalmaz:

"A szeretet soha meg nem szűnik; a prófétálások véget érnek, a nyelvek megszűnnek, a tudomány elenyészik. Mert rész szerint való az, amit megismerünk, és rész szerint való az, amit prófétálunk; midőn pedig majd eljő, ami tökéletes, véget fog érni az, ami rész szerint való. Midőn gyermek voltam, úgy beszéltem, mint gyermek, úgy viselkedtem, mint gyermek, úgy gondolkoztam, mint gyermek; midőn pedig férfiúvá lettem, felhagytam azokkal, amik gyermekhez valók. Most tükör által homályban látunk; akkor pedig majd színről-színre. Most rész szerint ismerek, akkor pedig úgy fogom ismerni, amint én is ismert vagyok." 1Kor 13; 8-12.

Ismerni fogunk tehát mindent, de majd csak "akkor", tehát a halálunk után, a weöresi teljességben (vö. Weöres Sándor: A teljesség felé). Addig pedig bizony maradjunk mértékletesek a véleményalkotásban. Weöres Sándor is erre tanít az idézett ciklusában:

"A mai átlagos emberismeret megdöbbentően együgyű. /.../ Örökös a csalódása és kiábrándulása, hibáztat minden égi és földi hatalmat, mások gonoszságát, néha még saját ostobaságát is; csak éppen arra nem gondol, hogy embertársait ne az ő igényein keresztül nézze, hanem önmagukban."

Meggyőződésem szerint éppen ezért kell megőriznünk a mocsok, (elő-)ítéletek nélküli, gyermeki, tiszta látásmódot, amely persze a világ szennye mellett, a sok-sok felesleges és káros tapasztalás mellett, a szorongásaink és kétségbeeséseink mellett nem egyszerű. 

Dale Wassermann a cervantesi Don Quijote történet átdolgozója éppen ezt fejtegeti talán a La Mancha lovagja című világhíres musicaljében. A történet egyik fő gondolata szerint például a mindenki szemében őrült Don Quijote hite, látása a szurtos prostituált konyhalányból egy nagyszerű hercegnőt, Dulcineát varázsol. Az alábbi beszélgetés a darab keretjátékának része, a kifinomultan ármányos gonoszt megszemélyesítő Ügyész és a történetet mesélő író Cervantes között.

Nos, végső soron erre gondolok tehát. A rózsaszín szemüvegre. Amely boldogít és hitet ad. Amely viselőjét is jóvá varázsolja. Amelynek levétele egyenlő a hit és álmok nélküli szemlélettel. Amelyet a tiszta emberek le sem tudnak venni, csak erőszakkal lehet letörni róluk. Esetleg a lencséit be lehet festeni. Feketére. No de hát akkor megvakulunk. Megvakulunk a szépre és a jóra. Van-e egyáltalán értelme így élni az életet? Ragaszkodom, amennyire csak képes vagyok a rózsaszín szemüvegemhez. Leginkább azért, hogy mindig mindenben azt is lássam, ami lehetne, nem pedig csak azt, ami a maga valójában.

"Hiszek a rózsaszín világban. Hiszem, hogy a nevetés a legjobb kalóriaégető. Hiszek a csókban, lehetőleg sok csókban. Hiszek abban, hogy erősnek kell lennünk, mikor úgy tűnik, hogy minden rosszra fordul. Hiszek abban, hogy a boldog lányok a legcsinosabbak. Hiszek abban, hogy a holnap egy újabb nap! Hiszek a csodákban." /Audrey Hepburn/